A szegedi közgyűlés Fidesz/KDNP - Jobbik többségének döntése és annak Botka László általi bojkottja nyomán az immár országos hírnévre szert tett fekália ügy és folyományai továbbra is napirenden maradtak.

Így én sem láttam akadályát, hogy helyt adjak a blogomon Szabó Dániel írásának.

Történt, hogy virtuális szardarabok jelentek meg a város virtuális (netán szimbolikus?) terében. Először egy kiállítóteremben, aztán néhány sajtótájékoztatón, egy tüntetésen aztán a városi közgyűlésen. Szakmai testületek, vallási közösségek, közéleti személyiségek és politikai erők siettek véleményüket mindenki tudomására hozni  a virtuális fekália-darabok és az ikonográfia, a vallási szentség, valamint a virtuális fekáliadarabok és a közjó, a közpénz-költés viszonyáról továbbá a virtuális fekáliadarabok művészi ábrázolhatóságának kérdésében. Akár azt is gondolhatnánk, hogy ha ilyen kérdések kerülnek a közéleti diskurzus középpontjába, az tán évezredes tabukat dönthet meg, s olyan határokat hághatunk át, melyek mögött egy őszintébb világ köszönthet ránk. De valahogy senkinek sem támadt ilyen érzése, pedig a küzdő kultúrharcos felek mindkét oldala teljes mértékig meg van győződve a maga igazáról, és arról, hogy szent és sérthetetlen elveket véd a város virtuális terében megjelenő virtuális szardarabok ügyében.

DE melyek is lennének ezek a szent és sérthetetlen elvek? A legnagyobb szentségpárti párt kifejtette, hogy a virtuális szardarabok megjelenése a város szimbolikus terében sokak szentségpárti hitét, meggyőződését sérti. Vagyis a mi közös szentségünket sérti. A kisebbik, ám a szentségeket még jobban védő szentségpárti párt hasonló véleményének adott hangot. Tán halkabb lenne e hang, ha e két párt nem munkálkodott volna  közben eredményesen azon, hogy megmentse a kisebbik, radikális szentségpárti képviselőjét, melyet a szentség-tagadó istentelenek nagy gyűjtőpártja pusztán azért akar lemondatni, mert a tavalyi jogászbálon erőszakos udvarlása verekedésbe torkollott. Az pedig miért is sértené az ő szentségpárti meggyőződésüket, hogy egy ilyen ember képviseli a közgyűlésben az egyébként szent és sérthetetlen elveit, elveiket? Merthogy cselekedetei elő cáfolatai lennének e szent és sérthetetlen elveknek? Ez önmagában a lemondásra nem lehet ok, hisz ha ő lemond hogyan is védhetné meg a továbbiakban ezen szent és sérthetetlen elveket (meg a városi cégvezetők érdekeit) a közgyűlésben? A kérdés jogos, a képmutatás szükséges. Képmutatás 1.0

Csakhogy a virtuális fekáliadarabok megjelenése a város szimbolikus terében nem szentségtörés, nem mások hitének öncélú gyalázása, hanem művészet – replikáznak a szabadság szent elvének szabadságharcosai – melyet cenzúrázni tilos. S a cenzúrával szembeszállni morális kötelesség, hiszen szent és sérthetetlen elveket védünk. A művészi kifejezés szabadságát és a művészélet, egy kulturális intézmény autonómiáját. Ámde a művészi önkifejezésnek jogában áll akár mások hitét, meggyőződését is megsérteni? A szentségpártiak válasza e kérdésre: de hát ez nem is művészet, ez NEM LEHET művészet, a szentségtörés nem lehet művészet. Pedig lehet, ha a szentségpártiaknak nem is, másoknak még lehet. A szabadságharcosok szerint viszont ez a mű nem is sérti, nem is sértheti mások vallási érzékenységét, mert nem is utal vallási jelképrendszerre. Pedig de. És ezt nekik is tudniuk kell – ha egyszer a kép címe már maga is biblikus fogalmakkal dobálózik. Szánalmas, hogy arra hivatkoznak, hogy a képen Krisztusnak nem is jut tányér (miért kéne, hogy jusson, ha egyszer az ő teste töretik meg?), ezért a kép nem is utalhat az utolsó vacsorára. Képmutatás 2.0

Mindenesetre a két fél közös erőfeszítéssel elhárítja a művészet vs. szentség kérdését, vagyis épp azokat a kérdéseket, melyekről igazán érdemes lenne beszélni az eset kapcsán. Hogy kinek mi a művészet és a szentség, hogy a művészet és a szentség többféle felfogása közt milyen kapcsolatok, s ezeknek milyen kifejezési formái lehetségesek. Ez lenne az esztéták, teológusok, művészettörténészek feladata az eset kapcsán, és nem az, hogy szállítsák a muníciót egyik vagy másik oldalnak. A boldog békeidőkben ez is volt a provokáció célja, a botrány új kérdéseket vetett fel, melyeket nem lehetett megkerülni. Ma is vannak, akik hivatásszerűen foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. De diskurzusuk elszigetelt, ma már nincs kapcsolatban az aktuális eseményekkel, azzal sem, ki hogyan értékeli, ami most történt. Ám időközben a botránykeltés kultusza a művészettörténet részévé vált, a művészet hagyománya immár – vagy száz éve – a hagyományellenesség kifejezésének bizonyos formáit is magában foglalja. Így a provokáció, ha eredeti célját már nem is képes betölteni, bizonyos kontextusba helyezve művészet, akár tetszik ez, akár nem.

Művészet, csak épp nem túl eredeti. Receptre gyártható, és pontosan előre kiszámítható, milyen események láncolatát indítja el a provokáció. Tiltakozás, tüntetés, ellentüntetés, petíciók, cikkek, politikai (ál)vita. A kiállító művész nem egy új paradigma hordozója, nem egy új eszme úttörője. Viszont hírnevet szerez. Kétes hírnevet, de ő nem választási győzelemre hajt, hanem arra, hogy megvegyék a képeit. Ki lehet állni mellette szent és sérthetetlen elvek védelmében, de ez a kiállás – leginkább retorikája folytán- elkerülhetetlenül valamiféle szabadságharccá akar transzformálódni, miközben csak a szokásos üzletmenet része és védelmezője. Képmutatás 3.0

Ha viszont a fekáliadarabok virtuális kiállítása lényegében üzlet és csak egy periférikus hagyomány révén nevezhető művészetnek – hördülhetnek fel ismét a szentségpártiak – akkor miért kell kiállítani mégis? Mert van benne kifejezőerő, melyet szinte kizárólag a provokáció aktusának köszönhet. De nem lehetne provokáció a provokáció, ha nem lenne mindig, akit provokál. Ha a szentségpártiak felismernék, hogy az ikonológia másképp működik a templomban és másképp a művészetben, akkor tán nehezebb lenne hírnevet és elismerést szerezni pusztán a provokációval, és egy idő után a provokáció tán nem is tudna olyan könnyen művészetté válni. De a szentségpártiak jelentős részének valami ok folytán elemi igénye van arra, hogy felháborodjon. Hogy miért is? Mert szent és sérthetetlen, szentségpárti elveit csak így tudja kifejezni? Az életén keresztül valahogy nem sikerül, ahogy a radikális szentségpárti képviselőnek sem? Képmutatás 4.0

De attól még, hogy a teológusok, esztéták és művészettörténészek valódi vitája nincs is már semmilyen hatással, egy ilyen kiállítás mégis elindíthatna egy más jellegű és irányú vitát is a helyi közéletben. Arról, hogy a különböző művészi és vallási közösségek különféle megnyilvánulásai, közösségi eseményei mikor, hol, hogyan, milyen közösségi segítséggel kaphatnának lehetőségeket „a város szimbolikus terében” úgy, hogy az minél kevésbé sérthessen másokat, de mégse kelljen egy-egy ismeretlen, eldugott pince félhomályába száműzni. A küzdő feleknek azonban szemmel láthatóan nincs szándékukban ilyen diskurzust folytatni. Úgy tesznek, mintha ez eleve nem is volna lehetséges, hiszen itt pusztán két szent és sérthetetlen elvrendszer feloldhatatlan konfliktusáról lehet csak szó. Közös érdekük, hogy így legyen, hogy ne lehessen konszenzus, mert így mindkét tábort összetartja a másikról alkotott ellenségkép. Képmutatás 5.0

Nekik ez így jó.

És nekünk?